Zsemledisznó

Erőből futni, majd a célban örvendezni kétféleképpen lehet. Versenyen, vagy a békés járókelőket félrelökdösve, mindenkin átgázolva a reggeli csúcsforgalomban a járdán. Ez egyik esetben az elkövetőt sportolónak hívjuk, a másik esetben pedig kezelendő elmebetegnek. Ugyanez a helyzet a nacionalizmussal.

Most nem foglalkozom a hivatalos definícióval. Az egészséges nacionalizmus jó dolog. Azt a jelenséget hívom így, amikor egy nemzet büszke önmagára, valamely tagjára, egyéni vagy közös produktumára, vagy akár egy véletlenül birtokába került akármire. Lehet ez a 6:3, a Rubik-kocka, a meseszép Balaton, Szent-Györgyi Albert, a gulyásleves, Liszt Ferenc, a matyóhímzés, mindegy. Mindenki választhat magának műfajt, és azon belül egy büszkeségre okot adó szereplőt a saját nemzete palettájáról. Ez valóban jó, és fontos dolog. Erőt, példaképeket, összetartozás-érzést ad. Az egészséges nacionalizmus fontos jellemzője, hogy semmi sem kötelező. Nem mondja meg a hatalom, hogy ki mire lesz szíves büszkének lenni, és nem tekintik árulónak azokat, akiket ez vagy az a mutatvány hidegen hagy.

Az igazi baj akkor kezdődik, ha nem annak örülünk, hogy van egy szép Balatonunk, hanem annak, hogy bezzeg a köcsög x országnak nincs. Vagy ha elhisszük – hagyják, hogy elhitessék velünk -, hogy egy-egy ilyen büszkületi objektum nem más, mint a nemzetünk többiek felett állásának ékes bizonyítéka. Mert hogy ez nem verseny. Lehetne persze az is, de nem biztos, hogy jól jönnénk ki belőle. Lehetséges, hogy nekünk jobb a Rubik-kockánk, mint a csöves osztrákoknak, de mi a helyzet, ha pl. a „zeneszerzőkről elnevezett marcipános csokigolyó” kategóriában írják ki a versenyt? Vagy mi van, ha valakinek nem ízlik a magyar gulyás, de egy jó bajor kolbászkától elsírja magát örömében? Nagyszerű magyar szoftver a Prezi, de mi van, ha holnap az Apple-nek megtetszik, és 10 perces bevételéből megvásárolja, és onnantól máshogy hívják? Onnantól az amerikaiak lehetnek rá büszkék?

Talán sokakat sokkolni fog a hír: nem létezik egy darab olyan nemzet, amely minden szempontból a többiek fölött áll. A történelem során páran már nekifutottak ennek az ideológiának. Vagy azért, hogy valódi problémákról tereljék el a figyelmet, vagy egyszerű ostobaságból. A kettő persze nem zárja ki egymást. De ha átlapozunk egy történelemkönyvet, szépen látszik, hogy az így üzemelő kihaénnem országok (vagy vezetőik) többnyire elég rosszul szálltak ki a boltból. Vagy lesajnált csövesként szegényedtek el, vagy egy – többnyire általuk kirobbantott – háború takarította el őket a Föld színéről. A probléma csupán az, hogy egy ilyen alapokon nyugvó rendszerben minden esetben százezrek, milliók mennek tönkre, halnak meg. Az egészséges nacionalizmus csöndes, a hülyeség viszont nagyon hangos. A hangos hülyeséget pedig a külső és belső környezet nem szokta a végtelenségig tolerálni.

Meggyőződésem, hogy az emberi fajban van egy gén, ami a versengésért felel. Ahogy az etiópokban a hosszútávfutásért felelős gén sikerült erősebbre, úgy bennünk, magyarokban ez a verseny-gén pörgött túl egy picikét. Egyszerű példa: autózz be reggel a munkahelyedre, majd este haza! Hányan élik meg háborúként a közlekedést? Hányan boldogak attól, hogy a kanyarodó sávból az utolsó pillanatban vágnak be eléd, hogy egyenesen menjenek? Valahogy így kezeljük mi a nacionalizmust is: le kell nyomni a többieket! Persze senkinek nem szólunk előre, hogy verseny van. Elég, ha mi tudjuk. Mi örülünk a győzelemnek, a többiek meg egy darabig értetlenül néznek, majd kiröhögnek minket.